A pusztítások, melyeket ezen vidékek, mióta a magyar koronáhozi viszonyuk tágúlni kezdett, szenvedtek, régi történetök emlékeit is nagy részben megsemmisíték; s az, mi az idők rontó befolyásának el

ins neunte und zehnte Jahrhundert gereicht haben, die nun wohl in den vielen Kriegen und Drangsalen aller Art, welche diese Provinzen heimgesucht haben, sämmtlich zu Grunde gegangen sind. Reichlicher dürfte die Ausbeute an Diplomen aus dem dreizehnten bis fünfzehnten Jahrhunderte sein, die sich ein künftiger slavischer Philolog oder Historiker aus diesen Ländern versprechen mag. Nur weniges davon wurde nach Oesterreich und andern Staaten herübergerettet; das meiste, was noch vorhanden ist, modert in den Klöstern des Ril, Schar und anderer Gebirge. Das uralte bulgarische Kloster Zograph auf dem Athos, ein Chilandar der Bulgaren, der h. Johann Rilsky auf dem Orbelus u. s. w. sind nach der Aussage sachkundiger Eingeborenen reichhaltige Archive der Chrysobullen bulgariscber Könige. Dalmatien, Kroatien, und Serbien (?), dessen slavische Einwohner schon unter Heraklius (610-641) durch (lateinicshe) aus Rom berufene Priester bekehrt wurden (Const. Porphyr. de Adm. Imp. c. 31.), haben einige lateinische Diplome aus dem neunten Jahrhunderte mit zahlreichen slavischen Eingennamen aufzuweisen. Aber schon in den Jahren 867-870. fand die durch Cyrills und Methods Bemühungen eingerichtete, und in Pannonien und Bulgarien eingeführte slavische Liturgie auch unter den Serben und Chorvaten Eingang, und Kaiser Basilius der Macedonier, selbst ein geborener Slave, schickte slavische Priester aus Constantinopel nach Illyrikum (Const. Porphyr. de Adm. Imp. c. 29., Vita Basilii n. 54). Von der Zeit an wurde auch in Serbien und Bosnien der Gebrauch der slavischen Sprache in schriftlichen Urkunden und Verhandlungen überwiegend. Serbien hatte schon vor den Nemaniden Bischöfe, Klöster, Kirchen u. s. w. deren Namen zum Theil von gleichzeitigen Schriftstellern genannt werden. Sollten wohl nirgens mehr schriftliche Denkmäler aus dieser Zeit vorhanden sein? Die Zahl der unter den Nemaniden gestifteten, und mit Chrysobullen versehenen Klöster ist be deutend gross. Nemanja, geb. 1114., Grosshupan 1159, Mönch 1195. st. 1200, gründete das Kloster des h. Nicolaus zu Toplitza, der h. Jungfrau Maria ebenfalls zu Toplitza, des h. Georg zu Rassa (h. Djurdewi stupowi bei Nowy pasar) und der Himmelfahrt Mariä zu Studenitza. Gemeinschaftlich

lentállt, az örökre elveszett történeti kincsekhez képest igen kevés. Miklosich a szerb nyelv emlékeit legnagyobb szorgalommal gyüjtvén, s mindent gondosan egybeállítván, mit előtte mások is már nap

mit seinem Sohne, dem h. Sawa, erbaute er Chilandar 11971198; die Stiftungsurkunde ist wahrscheinlich in Chilandar noch vorhanden (általunk is kiadva, okmánytárunk I. k. 352. 1.). Letzter richtete mit seinem Bruder, König Stephan, in Serbien acht Bisthümer (nach andern zwölf) ein, und schuf das Kloster Shitscha in den Sitz des Landerzbischofs um (1222). Auch die Brüder Nemanjas stifteten mehrere Klöster. Unter den Nachfolgern Stephans I. baueten, nur um die merkwürdigsten Klöter zu nennen, Wladislaw das Kloster Mileschewa um 1232, Urosch der Grosse das Kloster Sopotjani zw. 1242-1275, Milutin 1275-1321 richtete fünfzehn Landbisthümer und vierzehn mit Igumenen versehene Hauptklöster ein, Stephan Detschansky gründete das berühmte Kloster Detschani zw. 1321-1336 (des Diploms erwähnt Daníel in s. Rodoslow), Stephan Duschan eiferte in kirchli chen Stiftungen seinen Vorfahren nach u. s. w. Dies alles geschah mittelst Chrysobullen, deren ausdrückliche Erwähnung daher bei den alten Chronisten äusserst häufig vorkommt. Viele derselben wurden in den Klöstern und Kirchen auf marmorene Tafeln eingegraben. Die Inschrift von Shitscha ist ein sprechendes Beispiel solcher eingegrabener Chrysobullen v. Stephan den I. (1. okmánytárunkI. k. 362. 1.); und in dem Kruschedoler Matthäus Wlastares vom Jahre 1453 fand ich dürftige Exzerpte mehrerer Urkunden des h. Sawa, Königs Stephan I. und Königs Milutin. Von den Donationsurkunden alter serbischer Familien, und von den Freibriefen der Städte, von denen in Stephan Duschans Gesetzbuche so oft Meldung geschieht, und die noch zahlreicher, als jene obigen, gewesen sein müssen, will ich hier gar nicht reden. Wohl liegen die meisten Klöster aus dieser Periode bereits in Trümmern; einige schriftliche Denkmäler sind auch in den türkischen Unruhen aus dem Lande geführt worden (Der Despot Georg Brankowitsch 1428-1457. schleppte ein ganzes serbisches Archiv mit sich herum, welches ihm in Ragusa abgenommen wurde und verschollen ist; vgl. Engel Geschichte v. Serbien S. 385). Dennoch zweifle ich nicht, dass Chilandar, Detschani, Studenitza, Piwa u. s. w. noch so manches schätzbare Diplom aus dieser Zeit bergen." (Jahrbücher der Litteratur, LIII. k. Bécs 1831., Értesítő 9. 1.).

fényre hoztak, a XII. századtól a XVII-ig, tehát öt századból még csak ötszáz darabot sem volt képes közzétenni; s nevezetes, hogy ezen öt száznak is több mint két harmada Ragúza város levéltárából van véve. Mindamellett az említett okmányok is okmánytárunknak nem csekély nyereményére vannak. S úgy hiszem, nem alaptalan elbizakodás, ha azt tartom, hogy munkánk, midőn ezen kutatások eredményeit felveszi, a hazai történelem számára egy új és nagy becsü tért foglal el..

Az óhorvát nyelven és glagolíta írásban kiadott okmányok az ószlávoknál kevesbbé fontosak ugyan, de teljes figyelmünket érdemlik még is. Az új szláviszták a glagolíta írást tudományos kutatásaik és vitatkozásaik egyik kedvencz tárgyává tették, s azt reménylik, hogy ezen úton a régi szláv világ sok homályát fel fogják meg deríteni. Mi a glagolita kérdés ezen nyelvészeti oldalára nézve nem vagyunk competensek. Történelmi tekintetben mindazáltal Safarik Pál József vizsgálatait méltányoljuk, ki ezen kutatásokat szintén a történet érdekében termékenyíteni igyekezett (Památky hlaholského písemníctví" czímű munkája, mely Prágában megjelent 1853. a 92. sk. 11. tizenkét glagolita írásban kiadott érdekes okmányt az 1280-1466-ki időből közöl). Ezen irányban horvát testvéreink is fáradoznak, kik közől névszerint Kukuljevics Iván és Mazuranics Iván dicsérettel említendők.

Galiczia és Lodomeria okmányisméjét újabb időben bővíté Zubriczki Dénes, ki hír szerint ezen országok történetéhez okmánytárt is készített. De ezt mindeddig nem sikerült megszereznünk. S ugyanaz áll a rumán fejedelemségek vagyis a régi Cumania azon okmánytáráról, melyet „Arkiv romaneaszk“

czím alatt két kötetben adott ki Jászvásárhelyen (Jassiban) 1841 Kogalnicsán, s melyet minden igyekezetem daczára is vagy tizenöt év óta nem voltam képes megszerezni. E két munkáról tehát nem szólhatok. Azon gyűjtemény, melyet „Magazinu istoriku pentru Dacia" czíme alatt Laureani Trebinian és Balcseszku Miklós adtak ki (öt kötet, Bukurest 1845-1847) itteni czélunkra nem igen nyújt alkalmatos anyagot.

Okmánytárunk t. i. czélúl tűzte ki magának, a Magyarország árpádkorára vonatkozó, és annak történetét felvilágosító okmányokat, mennyiben azokat Fejér György vagy még nem közölte, vagy csak hiá⚫nyosan tette közzé, századunk tudományos követelményeihez képest és lehetőleg kritikai tisztaságban, a magyar történet barátjának nyújtani. Ez által meg van határozva egyszersmind feladatunk nem csak alaki, hanem anyagi tekintetben is. Az előbbiről nyilatkoztunk már I. kötetünk előszavában és függelékében. Az utóbbit itt a kapcsolt országok okmányaira nézve pár szóval szükséges közelebb meghatároznunk.

Fenebbi fejtegetésem, úgy hiszem, mindenkit meggyőzhet arról, hogy Magyarország okmánytára, ha abban a kapcsolt országok okmányai benfoglalva nincsenek, csak hiányos munka volna. Azért okmánytárunknak is mellőzhetetlen feladata, ezen okmányokat, a mennyiben azokra szert tehetni, és pedig eredeti formájukban és lehetőleg tiszta alakban, közölni.

Egyedül az árpádi korszakról levén szó, itt minden okmányokat fel kellett vennünk, melyek 1301-ig kiadattak, és a kapcsolt országokat, mennyiben már az anyaországhoz tartoztak, illetik. A későbbi okmányok már feladatunkon kivül vannak.

Határozott elv levén szükséges, mely minden egyes országra nézve biztos szabályt képezzen, mikor kapcsoltatott Magyarországhoz, királyaink czímeit vettem zsinórmértékűl. Mert lehetetlen feltennünk, hogy a XI. től a XIII. századig, melyek puszta czímekben még nem gyönyörködtek, és melyeknek szelleme kivánta, hogy a használt czímnek megfeleljen az általa kifejezett viszony is, királyaink valamely czímet viseltek vagy csak viselhettek volna, mely a történeti valósággal összhangzásban nem volt. S minthogy Dalmátiát és Horvátországot Kálmán, Rámát vagyis Boszniát II. Béla, Szerbiát Imre, Galicziát és Lodomériát II. Endre, Cumániát, (melyből később Havasalföld és Moldva alakúltak) IV. Béla, Bolgárországot pedig V. István királyaink iktatták be állandóan a magyar király czímébe, a magyar közjog ezen királyságokat az említett időpontok óta a magyar korona kapcsolt országainak hirdeti. Mi pedig minden, ezen országokat bármi módon illető okmányokat, melyek szintezen időpontoktól kezdve kiadattak, és Fejér Codex Diplomaticusában vagy hiányzanak, vagy teljes formában nem találtatnak, az Árpádkori Új Okmánytárba felvenni helyénvalónak tartottuk.

Hivatásunknak azonkivűl úgy gondoltunk legjobban megfelelni, ha az említett okmányokat közölvén, azoknak külső alakjában változást nem teszünk. Ez különösen kiadatások nyelvét illeti. Azon okmányokat tehát, melyek latin nyelven adattak ki, vagy melyeknek szövegét egyedül olasz fordítás után ismerjük, Fejér példáját követve a többi okmányok közzé iktattuk idősorozat szerint. A görög, ószláv, óhorvát stb., azaz tudományos irodalmunkban eddig szokatlanabb nyelven kiadottakat ellenben, külső

MONUM. HUNG. HIST. DIPL. 7.

26