kutatása magánlevéltárakban is mind inkább új meg új támaszt nyerend.

A hazai levéltáraknak történettudományi czélokrai használása szükségkép feltételezi, hogy a kellő tudományos munkaerő meglegyen, s hogy ez czélszerűleg szerveztessék. Ezen fontos kérdés részletes fejtegetésébe nem ereszkedem itt; kötelességemnek tartom mindazonáltal hálámat azon férfiak iránt is kinyilatkoztatni, kik a jelen okmánytár kiadásában segédkezet nyújtottak.

Miután Fejér György azon kézirati gyűjteményeket, melyeket használnia módjában volt, czéljára nézve csaknem egészen felhasználta; azoknak, kik most még okmányi kutatásokkal foglalkodnak, már az övénél sokkal nehezebb feladat jut. Kettős irányban kell fáradozniok; egyrészről a Codex Diplomaticus hiányai kiegészitéséről és számos hibái helyreigazitásáról gondoskodván, másrészről a Fejér előtt ismeretlen maradt okmányokat és okmányi adatokat felfedezvén, gyűjtvén és közzé tévén. Ezen czélra nem marad egyéb hátra, mint, a mennyire lehetséges, magokat az eredetieket felkeresni; az egész bel- és külföldi irodalmat folyton folyva szemmel tartva, ha oly okmányok kiadatnak, melyek Magyarország történetére vonatkoznak, ezeket kellőleg méltányolni; és ha netalán hitelt érdemlő kézirati gyűjtemények vagy okmánymásolatok találtatnának még, ezekre is kellő figyelemmel lenni. Ezen feladathoz képest még a legszorgalmatosb buvárnak is magára hagyatott ereje elégtelen, s a jelen sorok irója nem lett volna képes a magyar akademia törté

nelmi bizottmánya meghagyásában szerencsésen eljárni, ha Czech János elhúnyt nagy érdemü akademiai tagnak az akademiai könyvtár birtokában levő kéziratai neki nem kézbesitettek, s ha ő más szakférfiak segítségét nem remélte volna. Ez utóbbi tekintetben leginkább két férfi fáradozását kell hálával említenem, kiknek

támagatása az Árpádkori Új Okmánytárra nézve igen fontos volt: Czinár Mór és Érdy János urakat.

Czech János első volt, ki Fejér Codex Diplomaticusa kiegészitése és folytatása végett több évig okmányokat gyűjtegetett. Hátrahagyott kéziratai bizonyitják, hogy ő ezen irányban fáradhatatlan szorgalommal eljárt, s hogy kutatásai és vizsgálatai eredményétől a tudományos világ igen sokat várhatott volna, ha a kérlelhetlen halál őt előbb, mintsem munkásságát teljesen kifejthette volna, körünkből ki nem ragadja. Mindamellett tehát, hogy ő befejezett munkát, vagy kész gyűjteményt nem hagyott hátra, még is jelen okmánytárunk az ő fáradozásának köszöni tartaltartalma nagy részét. A tőle származó okmányokra nevének aláirása után mindenki rá ismerhet.

Czinár Mór, a pannonhalmi sz. mártoni főapátság tudós könyv- és levéltárnoka, a magyarországi Monasteriologia kiadója, kit hizelgés nélkül jelenleg a magyar diplomatica főtekintélyének nevezhetünk, már Czech János fáradozásait is különös részvéttel támogatta. Szíves részvétével és fontos segítségével mozdította ő elő az Árpádkori Új Okmánytár létrejöttét is; s egyedül az ő személyes szerénysége oka annak, hogy e tekintetbeni tudományos szívességét érdem szerint itt nem méltányolhatom. De kivánata azt meg nem tilthatja, hogy az érdemdús férfi terjedelmes és alapos tudománya iránt őszinte tiszteletemet ki ne je

lentsem, és a részéről sok tekintetben tapasztalt barátságos segitségért szives hálámat ki ne mondjam.

Érdy János akad. rendes tag s a nemzeti muzeum régiségtárának elismert mély tudományu őre, fáradozásomat közre munkálkodása által szintén támogatta. Az általa közőlt darabokra nevének aláirása utal.

Hogy Theinernek Magyarország egyházi történetét illető kútfői munkájából is több (az első kötetben összesen 47) okmányt kölcsönöztem, már fenebb mondatott. De ezeken kivül Ráth Károly, Knauz Nándor, Szabó Károly, Meléthei Barna Mihály és néhány más uraktól is vettem egyes okmányokat, mit hálával kinyilatkoztatni kötelességemnek tartok. A közlő neve minden egyes okmánynál feljegyeztetett.

A magyarországi levéltárakról Érdy János úr a

következő érdekes tudósítást közli.

„Europának majd minden művelt nemzetei, a hazájok történeti szétszórt emlékeit, nem kevesebb szorgalommal é fáradsággal, mint költséggel jobbadán már össze gyűjtötték és kiadták.“

„Az angol parliament 1822-ki jul. 23. a kincstári kanczellár Wansit tart inditványára, az angol történeti kútfőket közmegegyezéssel rendelte kiadatni úgy, mint a francziaországi forrásgyűjtemények vannak kiállitva."

,,Németországban a kútfők gyűjtésére s kiadására külön társulat alakúlt, melynek tagja Pertz Henrik, majd az egész Europa könyv- és levéltárait kifüirkészte s az azokban talált, nem mindenki által kibe

tűzhető porlepte régi irománytömegből, kiadta a Monumenta Germaniae Historica czimű kútfőgyűjteményt, mely több százezerbe került. Figyelmet érdemel az oklevelek gondos gyűjtése s hű kiállitása."

„Bajorországban a királyi titkos leváltárnak 1822-től 1828-ig leltárai, utóbb magok a leltározott oklevelek egész kiterjedésben bocsáttattak a király költségén sajtó alá."

„Leopold belga király, a közlevéltárak leltárait párancsolta kiadatni.“

"A porosz királynak mind a berlini, mind a stettini titkos levéltárai 1835. nyolcz 4-edrétü kötetben jelentek meg."

„Ez oka, hogy a külföldi történetiró a hitelesen kiállított adatkincsnek megválasztása s összehasonlitása után, a történetirásnak művészi kiállitására fordíthatja idejét és erejét; nem is tart attól, hogy valamely még fentünhető okirat miatt kénytelen lesz kútfőkre alapított nézeteit változtatni.“

„Nálunk minden kimeritőbb monographiához kivántató kútfőgyűjtés annyi időt és erőt kiván, hogy az évekig tartó fürkészetnek fáradalmai a lelkesedés szikráit is elhamvasztják, és a kiállítandó dolgozat vagy elmarad, vagy mivel fáradt erővel kezdetik meg, elsilányul."

„A magyar történetvizsgáló hasonlít azon szobrászhoz, ki mielőtt a márványba életet önthetne, előbb kénytelen hazájának bérczeit és völgyeit bebarangolni s márványt keresni addig, míg a fárasztó kutatás alatt lelkesedése vagy eltünik, vagy elsilányul; és ki előbb kész anyagból remek művet állíthatott volna elő, az anyagkeresés fáradalmai után kőfaragóvá törpül.“

„A magyar akademia történelmi bizottmánya mé

lyen érezvén a magyar történeti kútfőgyűjtemények hiányát, emlékeink ezen szétszórt kincseinek gyűjtését és közzétételét erejéhez képest már meg is kezdette."

„Az Árpádok korszakából fenmaradt oklevelek, pecsétek, érmek és bárminemű más régiségek, a magyar emlékek megbecsülhetetlen kincsei, melyeknek gyűjtése s az enyészettől megmentése azért legsürgetősb; mert emlékeink ezen gyöngyei a lefolyt századokon keresztül a lagujabb korig sokféle veszélynek voltak és vannak kitéve."

„De lássuk röviden: miféle veszélyeknek voltak nálunk az okiratok a régibb időkben, és vannak a legujabb tapasztalásig kitéve? Schwartner Márton és Perger János diplomatikai munkáik szerint, nálunk az idő, mely mindent megemészt, pusztitó háborúk, tűzvész, irigység, gondatlanság, tudatlanság, és hasonló okok idézték elő az oklevelek fogyasztását. De ki győzné e hazának ezen meg ezen vésznapjait és végetlen kínszenvedéseit történetileg részletesen kinyomozni?“

„Mennyi okiratot, mi sok drága emléket emésztett meg a tatárdulás fergetege, mely Magyarországot 1241. láng- és vérözönbe boritotta. IV. Béla királynak a jászói monostor jogait megerősitő 1255. oklevelében olvassuk: miképen ezen prépostság jogait illető, az előbbi királyoktól nyert irományokat a tatárok fütött kemenczébe mind megégették."

IV. Béla más 1261. okleveléből tudjuk, hogy a tatárok az egri egyházat kifosztották, földig lerontották, hamuvá tették, és a szent királyoktól nyert adományleveleit mind lángnak adták."

„Sokan a veszélyes tatárdulás elől kincseikkel és levéltáraikkal Datmátországba menekültek, honnan a